ekszerteknos

Ebben a témában aztán a minimális életfeltételek biztosításától az állatok káros agyon-tutujgatásáig szinte minden belefér. A gondozás legnagyobb ellensége a tudatlanság, és a beképzeltség. Ha ez ráadásul egyszerre érvényesül, az már katasztrófa. Sok embernek fogalma nincs róla, hogy kellene azt az állatot tartani, de mivel még él, meg van győződve róla, hogy jól csinálja. És ez a legrosszabb, mert tudatlansága következtében nem is veszi észre, ha valami nem jó, nem veszi észre, hogy beteg az állat, csak ha már esetleg elpusztul. És akkor is meggyőzi a lelkiismeretét valami hallatlan buta dologgal, elhárítva magáról a felelősséget.
Mit nevezünk tulajdonképpen gondozásnak? Az ékszerteknősök eredeti élőhelyének hőmérsékleti, környezeti, és élelemszerzési lehetőségeinek megvalósítása lehetőség szerint minél "természetesebb" körülmények között, egy megfelelő méretű akvaterráriumba. Ha ezt a három feltételt normális körülmények között biztosítani tudjuk, az ékszerteknős már jól érezheti magát. Sajnos láttam is, és sokat hallok olyan esetről, ahol az ékszerteknősök nagyon silány környezetben élnek. Átható szag terjeng a lakásban a teknősök vizétől, vagy a teknősöknek az volt a legnagyobb mozgása, ha egymásra mászhattak, mert több helyük nem nagyon volt. Párizsival etették őket, mert az a legolcsóbb. Természetesen ennek megfelelően a párizsiba nincs is semmi, ami tápanyagnak tekinthető lenne. Az ilyen helyen a kutya, vagy macska is hasonló sorsra van ítélve. Láttam már viszont csili-vili, méregdrága akvaterráriumot, mely a lakás dísze is volt. Tényleg szuperul nézett ki, csobogó, szökőkút, vízesés, meg minden. Csak egy baja volt, amivel a gazda nem igen törődött, de az ékszerteknősök elég pocsékul érezhették magukat. Szinte minden sima műanyagból készült utánzat volt, aminek következtében a teknősök jóformán sehol nem tudtak megkapaszkodni, alig-alig tudtak kimászni napozni.
Olvastam valahol, és teljesen egyet értek vele, a teknősök nem Barby-babák, hogy állandóan kézbe vegyük, mutogassuk, produkáltassuk őket. Minden ilyen felvételt-kivételt valóban stresszként élnek át, ami nem igazán használ nekik. Általában ilyen körülmények között válnak ijedőssé, menekülnek minden mozdulatra a vízbe. Ez megint csak nem a fürgeség jele, hisz egy nagyon beteg állat is képes ösztönszerűen menekülni. Az ijedtséget kétféleképpen is orvosolhatjuk.
Egyrészt ne bolygassuk őket, megszokják mozgásunkat, és nem fognak félni.
Másrészt javaslom a kézből való etetést, azaz ne dobjuk a vízbe a kaját, hanem fogjuk meg az ujjunk közé, és így nyújtsuk neki. Fél éves, egy éves kortól már lehet akkora darabokat adni az ékszerteknősöknek, melyet, ha egy kicsit nehezen is, de meg lehet fogni.
Hogy félünk tőle, mert megharap? Egyrészt minek tartunk olyan állatot, amelyiktől félünk. Másrészt a teknős nem harap, nincs is foga. Az igaz, hogy a kifejlett ékszerteknős harapásszerű mozdulata elég erősen meg tudja fogni az ember bőrét, mint egy jobbfajta ruhacsipesz, de ha már kiskorában megszokja, hogy nincs bántva, nem nagyon történik ilyesmi. Ha mégis tartunk tőle, hogy "bekapja az ujjunkat", használjunk vékony, karcsú műanyag csipeszt (fémet nem ajánlatos, mert felsértheti a teknős száját). A lényeg, hogy megszokja a mozdulatot, nem fog félni, ha más miatt felé nyúlunk, mert azt gondolja, ételt kap. Fontos, hogy ezt komolyan is gondoljuk, ne csak a saját, vagy mások szórakoztatására bolondítsuk a teknőst. Egy idő után veszi a lapot, és bármit teszünk, ez nem fog működni, még akkor sem, ha tényleg etetni akarjuk. Ezek a kontaktusok szerintem fontosak az ember és a teknős között, főleg a teknős érdekében. Sokkal nyugodtabb, stresszmentes lesz, szinte magunkhoz tudjuk hívni egy-egy étkezéskor megszokott mozdulatainkkal. Ezzel már érdemes dicsekedni, büszkélkedni a barát-barátnő előtt. Mert ez már komoly, eredményes munkánk gyümölcse.